Azt hiszem, az első dolog, amit el kell mondanom, a nevem. Dodó. Van egy családi történetünk arról, hogyan kaptam a nevemet. Én adtam magamnak. A történet szerint, amikor körülbelül 18 hónapos voltam, és éppen elkezdtem megtanulni beszélni, Édesanyám leültetett engem, bátyámat és a húgomat a nappaliban, és azt mondta: ,,Ő a Marci, ő a Gréti, én vagyok a Mama, és te ki vagy? Erre én haragosan azt válaszoltam, hogy „Én nem vagyok teki”! Erre Édesanyám megkérdezte: „akkor hogyan szólítsunk téged?” És erre azt válaszoltam:"Dodó". Így azóta a családom, a barátaim, minden ismerősöm Dodónak szólít. 

Én egy abszolút nem vallásos amerikai-magyar zsidó családba születtem 2002 augusztusában. Egész életemben Magyarországon nőttem fel. 

Apám Chicagóban nőtt fel, majd az egyetem elvégzése után Magyarországra költözött. Mindig azt mondja, hogy az amerikai kultúra egyszerűsége, felszínessége és fogyasztói jellege késztette arra, hogy egy hitelesebb és őszintébb környezetet keressen. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy most, közel 30 év magyarországi élet után vágyik vissza az Egyesült Államokba. A szüleim három hónapos koromban elváltak, és mindannyian édesanyámmal nőttünk fel. Nincsenek emlékeim a válásukról, de arról sincsenek emlékeim, hogy együtt láttam volna őket. 3 testvérem van, akik közül kettővel együtt nőttem fel. A harmadik, Márk apám második házasságából származik. Apám keveset volt velünk kiskorunkban, beteg volt, és életem nagy részében nem dolgozott, így én, a bátyám és a nővérem nem töltöttünk túl sok időt a Márkkal. Ez azt is jelenti, hogy kevés kapcsolatot tartok apám családjával, ők mind az Egyesült Államokban élnek. 
 
Anyukám 1970-ben született Budapesten. Akkoriban nem volt sok pénzük, de soha nem panaszkodott a gyerekkorára. Nagyon normális gyerek volt, amennyire én tudom. Jó tanuló volt. Ő volt az, aki felnevelt minket. Mindannyian egy közepes méretű lakásban laktunk, közel Budapest központjához. Anyám annak ellenére, hogy egy olyan családban nőtt fel, amely gyakorlatilag megtagadta a saját zsidó identitását, a húszas éveiben elkezdett érdeklődni a vallás és a kultúra iránt. Az apja, az én nagypapám a budapesti gettóban született, az anyja, nagymamám pedig közvetlenül a háború után. Az ő édesanyja, az én dédnagymamám megmenekült az elhurcolástól. Budapest különböző helyein bujkált hamis papírokkal. Sajnos túl sokat nem tudok erről a történetről, mert a nagymamám nem beszél ilyesmiről. Tiszteletben tartom a döntését, de elszomorít, ha arra gondolok, hogy ezek a történetek el fognak veszni, amikor ő meghal. A családból gyakorlatilag mindenki mást elvittek Auschwitzba. Mindkét nagyszülőm úgy reagált a soára, hogy asszimilálódtak, és úgy tettek, mintha soha semmi közünk nem lett volna a zsidókhoz. Ez nagyon is érthető és gyakori reakció volt abban az időben Magyarországon. Egyébként nekünk már anyukám zsidó történeteket mesélt, sábátkor néha gyertyát gyújtottunk, és a nagyünnepek alatt elmentünk a zsinagógába. A judaizmusról mindent könyvekből és néhány barátjától tanult, mivel nem volt, aki tanítsa. Félre ne érts, nem neheztel emiatt, csak ez volt az módja annak, aki vissza akart kapcsolódni. Ez az első zsidó élményforrás az életemben. Anyám mindig nagyobb hangsúlyt fektetett arra, hogy ezek az élmények szórakoztatóak és emészthetőek legyenek számunkra, mint a szigorú szabályok betartására. Emiatt például az én elképzelésem a sábátról az, hogy mindenki az asztal körül ül, anyukám pedig megcsókolja a fejem, megáld, és béke van körülöttünk. Ez nagyon távol áll attól a koncepciótól, hogy bizonyos dolgokat nem szabad csinálni, stb. 

Később anyám úgy döntött, hogy a Lauderbe járat minket - egy zsidó iskolába. Néhai nagyapám nagyon dühös volt emiatt a döntés miatt, félt, hogy ez megnyitja az ajtót a velünk szembeni diszkrimináció előtt, bár erre nem emlékszem, mivel hármunk közül én vagyok a legfiatalabb, így a nővérem járt először abba az iskolába. Szerettem a Laudert nagyon. Számomra ez a zsidó élményeim második fő forrása, és megnyitotta ajtót a többi előtt. Az iskolán keresztül kerültem kapcsolatba Szarvassal - egy nemzetközi zsidó nyári táborral Magyarországon -, és Szarvason keresztül rengeteg zsidó kapcsolatra tettem szert. 

Problémás gyerek voltam, különösen, amikor általános iskolába jártam. Emlékszem, második osztályban én és a 2 legjobb barátom, Bálint és Bendi belopóztunk az osztályunkba délután, amíg mindenki kint játszott az udvaron, és elloptuk a csokit ennek a lánynak az uzsonnás dobozából. Ezt talán hússzor megcsináltuk. És még egy szörnyű részlet az volt, hogy ez a lány akkor nem tudott beszélni, mert szorongott az emberektől. Ez azt jelenti, hogy nem árult el minket a tanároknak. Borzasztóan szégyellem magam emiatt. Az ilyen jellegű problémák elég gyakoriak voltak nálam azokban az években. Még iskolát is kellett váltanom emiatt. Visszatekintve azt hiszem, nagyon rosszul reagáltam arra, hogy nem szabtak határokat a viselkedésemnek. A Lauder egy nagyon liberális gondolkodású iskola volt, nem hittek abban, hogy szigorúak lehetnek a gyerekekkel - a végletekig. Azt hiszem, ez nagyon mélyen megijesztett, és én mindent megtettem, hogy a tanáraim toleranciájának határait próbára tegyem. 

A középiskola előtt hátralévő 3 évet egy állami iskolában fejeztem be. Ez az iskola nagyon is a Lauder ellentéte volt. Egy szigorú, könyörtelen világba kerültem. A tanárok rengeteg munkát vártak el tőlünk, és semmi mással nem törődtek, csak a teljesítményünkkel. Ez engem nem zavart túlságosan. Ebben a szigorú környezetben jól éreztem magam - végre tudtam, hova tegyem a túltengő energiáimat! Mire középiskolába kerültem, az a kis bajkeverő, aki voltam, teljesen átalakult. Még mindig nagyon szociális és társaságkedvelő voltam, de nem kerestem a szabályokat, amelyeket megszeghetek. A középiskolában is kerültem bajba azért, de mindig azért, mert kimondtam a véleményemet. 
 
Most 21 éves vagyok. Még mindig járok Szarvasra - most már madrich-ként. Nagyon nehéz a zsidó közösségben maradni, miután valaki elérte a felnőttkort. Előtte lehet táborokba, zsidó iskolába, a Hanoarba vagy a Somerbe (amelyek ifjúsági szervezetek) járni. De ezekből kinősz, amikor 18 éves leszel. Ezért van az, hogy - ha valaki benne akar maradni - az emberek általában Szarvasra mennek dolgozni, mint madrich, vagy zsidó szervezeteknél keresnek állást. A barátnőmmel elkezdtünk sokszor péntekenként sábát vacsorákat szervezni a zsidó barátainknak, hogy együtt tartsuk a kis közösségünket. Általában áldást mondunk a borra és a kalácsra, néha Kiddusht mondunk. Utána eszünk, iszunk, beszélgetünk és társasjátékozunk. Legtöbbször a szarvasi táborban megismert barátaink jönnek, de igyekszünk meghívni bárkit, akinek van valamilyen kötődése a zsidóságoz, és keresi a közösségbe való beilleszkedést. Sok olyan fiatal zsidó van Magyarországon, akik vagy túl későn jönnek rá, hogy zsidók, vagy más okból nem kapcsolódnak be korán a közösségbe. Ezek az emberek kizáródnak, mert a fiatal felnőtteknek szóló programok és közösségek többsége olyan, mint a mi sábáti vacsoráink. Kicsik, mert az otthonomban csak ennyien férnek el, és kissé zártak, mert csak a saját társadalmi buborékunkban lévő embereket ismerjük. Igazán frusztrál ez a dinamika, és mindig keresem a módját, hogyan lehetne több embert bevonni. Az én filozófiám az, hogy az embereknek a zsidó identitásukhoz a saját élményeiken keresztül kell kapcsolódniuk. Ezek a tapasztalatok a zsinagógába járástól kezdve a sábátvacsorán át bár micvón való részvételig bármit jelenthetnek. Ezek felülírhatják azt a helyzetet, hogy sok ember a holokauszton vagy a történelmünkön keresztül kapcsolódik a zsidósághoz. Jelenleg aktívan próbálom az ilyen típusú embereket jobban bevonni az olyan szervezetek segítségével, mint a JDC és mások. Mindenki, akihez fordulok, nagyon támogató és segítőkész ezzel a küldetéssel kapcsolatban, ami nagyszerű érzés. Szeretem azt a tényt, hogy bárhová fordulok a zsidó közösségben itt Budapesten, testvérként kezelnek. 

Most pedig vissza Szarvasra. Szeretek szarvasi madrich lenni. Szeretek programokat csinálni a gyerekeknek, nagyon szeretem a szarvasi madrichok közösségét. Mindannyian elég közel állunk egymáshoz, és a nehézségek ellenére szeretünk együtt dolgozni. Azt hiszem, az egyik fő oka annak, hogy továbbra is Szarvason dolgozom, az a tény, hogy a gyerekkorom nagy része volt. Gyerekkoromban szó szerint egész évben azt vártam, hogy nyáron táborba mehessek. És amikor ott voltam, akkor nagyon jól éreztem magam abban a környezetben. Rengeteg gyerek, akik mind azért voltak ott, hogy barátkozzanak és jól érezzék magukat. Minden évben rengeteg barátot szereztem - sokan közülük más országokból jöttek. Azt hiszem, ezekben a nyári táborokban tanultam meg a legtöbb szociális készségemet, mert állandóan új emberekkel beszélgettem, akikkel néha nem is beszéltem közös nyelvet. Ez azért volt lehetséges, mert az a hely fantasztikus légkörrel rendelkezett. Ezeket a csodálatos és meghatározó élményeket szeretném átadni a mai gyerekeknek. Nagyon fontos számomra ennek a tábornak a jövője. 

Jelenleg a jogi egyetem 2. évében járok. Élvezem, és úgy tűnik, hogy némi sikerrel is járok. Ezen kívül a Centropa-nál dolgozom, amely egy alapítvány, amely több mint ezer idős zsidó történetét dokumentálja és őrzi meg a 20. századi élményeikről. Már egy éve van egy barátnőm, Dorcinak hívják. Nagyon szeretjük egymást, és az életem nagyon megváltozott miatta. Igazán megtanultam érzelmileg is törődni valakivel, olyan dolgokról is megnyíltam neki, amikről nem is tudtam, hogy bennem vannak. Az elsődleges alapelv, ami szerint élek a magánéletemben, az az őszinteség. Ezt persze árnyalja a tapintat, ami szükséges az emberi kommunikációban. Ezt az elvet vittem bele a kapcsolatunkba, és azt hiszem, ez segített igazán elmélyíteni azt. 

Nem tudom, mit tartogat számomra a jövő, de könnyen el tudom képzelni magam mind a jogi szakmában, mind a zsidó nonprofit szervezetek világában akár máshol is. Szándékomban áll egész életemben Magyarországon maradni. Az USA-t ugyan második otthonomnak tekintem, de nem hiszem, hogy máshol igazán boldog lehetnék.